43

Guénaud

A bíborosnak sürgősen szüksége volt orvosra: Guénaud nem sokáig váratott magára.

Mire megjött, Mazarin hanyatt feküdt, lába dagadt, ólomszínű volt, gyomra összesajtolódott. Mazarin súlyos köszvényrohamon esett át. Kegyetlen fájdalmakat állt ki, s oly türelmetlenül, mint aki nincs hozzászokva az ellenszegüléshez. Guénaud-t meglátva, felkiáltott.

- Végre, meg vagyok mentve!

Guénaud nagy tudós és nagyon körültekintő orvos volt, s nem volt szüksége Boileau kritikájára,70 hogy hírneves legyen. Guénaud csak a betegséget látta, és könyörtelenül elbánt a betegséggel, még ha egy királyba bújt is bele. Nem azt mondta tehát Mazarinnak, mint ahogy a bíboros várta volna, hogy: “Itt az orvos, fuccs a betegségnek!”, hanem épp ellenkezőleg; miután nagyon komoly arccal megvizsgálta a beteget, így szólt:

- Ejnye, ejnye!

- Mi az, Guénaud?... Az arca nem sok jót árul el!

- Az arcom olyan komoly, mint eminenciád betegsége... és az igen veszedelmes betegség.

- A köszvény?... Hogyne, persze, a köszvényem.

- Komplikációk álltak elő, monsignore.

Mazarin felkönyökölt, és tekintetével, keze intésével kérdezte:

- Mit nem mond! Sokkal betegebb vagyok, mint hiszem?

- Eminenciás uram - felelte Guénaud, és leült a bíboros ágya mellé -, eminenciád sokat dolgozott életében, és sokat szenvedett.

- De azt hiszem, nem vagyok én még olyan öreg, úgy vélem... A boldogult Richelieu bíboros csak tizenhét hónappal volt fiatalabb, mint én, mikor meghalt halálos betegségében. Én még fiatal vagyok, Guénaud, gondolja csak meg: alig ötvenkét éves vagyok.

- Ó, monsignore jóval idősebb... Mennyi ideig tartott a Fronde?

- Miért kérdi, Guénaud?

- Egy orvosi számításhoz kell.

- Hát, a Fronde körülbelül tíz évig tartott.

- Helyes; a Fronde minden évét szorozza meg hárommal... az harminc év; vagyis húsz meg ötvenkét év. Monsignore tehát hetvenkét éves... ez pedig aggkor.

Ezt mondva, az orvos megtapogatta a beteg pulzusát. A bíboros érverése gonosz dolgokat jósolt, úgyhogy az orvos nyomban hozzátette:

- Számítsuk a Fronde esztendeit négy esztendővel, akkor tehát nyolcvankét évig élt.

Mazarin nagyon elsápadt, és holtra vált hangon kérdezte:

- Komolyan beszél, Guénaud?

- Sajnos, komolyan, monsignore.

- Tehát ilyen kerülő úton adja tudtomra, hogy nagyon beteg vagyok?

- Szavamra, így van, nagyméltóságú uram, hisz oly nagyeszű, oly bátor férfiúnak, mint eminenciád, nem is volna szabad kitérő választ adni.

A bíboros oly nehezen vette a lélegzetet, hogy még a kérlelhetetlen orvost is szánalomra indította.

- Betegség és betegség között nagy a különbség - szólt Mazarin. - Némelyekből az ember kilábol.

- Igaz, monsignore.

- Ugye? - kiáltott fel Mazarin csaknem boldogan. - Mert végül is mire való az akaraterő és a tehetség? Mire való volna a maga zsenialitása, Guénaud? Mire való volna a tudomány és a művészet, ha a beteg, akinek rendelkezésére áll mindez, nem tudna kiszabadulni a halálos veszedelemből?

Guénaud már-már megszólalt, de Mazarin folytatta:

- Gondolja meg, hogy én vagyok leghívőbb betege, hogy vakon engedelmeskedem utasítá­sainak, és ennélfogva...

- Tudom, tudom.

- Szóval meg fogok gyógyulni?

- Monsignore, nincs oly akaraterő, nincs oly hatalom, nincs oly lángész, nincs oly tudomány, amely legyőzhetné a betegséget, amit kétségkívül Isten küld vagy vet a földre, hogy elpusztítsa, megölje vele az embert. Ha a baj halálos, akkor öl, és ellene nincs orvosság...

- Betegségem... halálos? - kérdezte Mazarin.

- Halálos, monsignore.

A bíboros egy percig magába roskadt, mint az a szerencsétlen, akire rázuhan egy összeomló oszlop... Ám Mazarin edzett lélek volt, helyesebben erős szellem.

- Guénaud - szólt és felkönyökölt ágyában -, megengedi, hogy véleményét kérjem egy dologról? Össze akarom hívni Európa legtudósabb orvosait, hogy tanácskozzanak fölöttem... szóval élni akarok, akármilyen gyógyszer vagy kúra segítségével.

- Csak nem hiszi, monsignore - felelte Guénaud -, hogy én magam mertem volna kimondani a verdiktet olyan nagy értékű élet felett, mint eminenciádé? Összegyűjtöttem én már Francia­ország és Európa legjelesebb tudósait és gyakorló orvosait... tizenketten voltak.

- És mit mondtak?

- Azt mondták, hogy eminenciád halálos betegségben szenved. A konzultáció eredményét mind a tizenkét orvos aláírta, itt van a zsebemben. Ha eminenciád meg akarja ismerni, elolvas­hatja benne valamennyi gyógyíthatatlan betegség nevét, amit fölfedtünk. Itt van először is...

- Nem, nem! - kiáltott föl Mazarin, s eltolta magától a papirost. - Nem, Guénaud, megadom magam, megadom magam!

Az izgalmas jelenetet mély, mély csönd követte, s közben a bíboros összeszedte testi és szellemi erejét.

- Van még más mód is - mormogta. - Itt vannak még az empirikusok, a kuruzslók. Olasz hazámban azok a betegek, akikről az orvosok lemondanak, a kuruzsláshoz folyamodnak, amely tíz esetben öl, száz esetben mégis gyógyít.

- Nem vette észre eminenciád, hogy vagy egy hónapja tízféle gyógyszert is alkalmaztam?

- Tudom... no és?

- Hát, monsignore, ötvenezer frankot áldoztam rá, hogy megvásároljam a sarlatánok titkait. Több kuruzsló nincs, és pénzem sincs több. Eminenciád nem gyógyult meg, és ha én nem vagyok itt, régóta halott volna.

“Itt a vég - mormogta magában a bíboros -, itt a vég.”

Komor pillantást vetett maga köré, földi gazdagságára.

- Mindezt itt kell hagynom! - sóhajtotta. - Halott vagyok... Guénaud, halott vagyok!

- Egyelőre még nem, monsignore - szólt az orvos.

Mazarin megragadta a kezét.

- Mennyi idő múlva? - kérdezte, és két nagy szemét merően rászegezte az orvos mozdulatlan arcára.

- Ezt nem lehet megmondani, monsignore.

- Közönséges embereknek nem lehet megmondani, de nekem... nekem, akinek minden pillanatom kincseket ér, nekem mondd meg Guénaud; mondd meg, meddig élhetek még!

- Nem, nem, eminenciás uram!

- De akarom, értsd meg. Ó, adj csak egy hónapot, és minden egyes napért százezer frankot fizetek.

- Monsignore - felelte Guénaud határozott hangon -, napjait Isten szabja meg, nem pedig én. Isten pedig még tizenöt nap haladékot ad.

A bíboros fájdalmasan felsóhajtott, visszaesett párnájára, és halkan mormogta:

- Köszönöm, Guénaud, köszönöm!

Az orvos felállt, hogy eltávozzék. A haldokló felkönyökölt:

- Tartsa titokban - mondta lángoló szemmel -, tartsa titokban!

- Monsignore, két hónap óta tudom a titkot, amint látja, jól megőriztem.

- Menjen, Guénaud, gondoskodni fogok jövőjéről... menjen és mondja meg Brienne-nek, hogy hívja az írnokomat, a neve Colbert.71 Menjen!